Cserépfalu József Attila díjas underground Szkárosi Endréje leírta a Spanyolnátha művészeti folyóiratban hogyan vásárolt Cserépfaluban házikót.
A történet egyszerű
A művész a szomszéd községben nyaral. Biciklivel átteker Cserépfaluba. Beleszeret. A következő évben már Cserépfaluban nyaral. Őrületesen beleszeret. Kidobja a balatoni nyaralóvásárlási tervet a kukába. A szerelem lepecsételődik. Cserépfaluban vásárol házikót.
Spanyolnátha művészeti folyóirat, 2008 ősz; Szkárosi Endre - A bíró unokája
A folyóirat hozzájárulásával a blogban is olvassátok kedvetekre. Hosszú és jó! Az írás végén futball és képek!
A bíró unokája
A múlt század utolsó évében családommal Bogácsra mentem nyaralni, az egyetem szakszervezete bérelt ott egy panzióban néhány szobát dolgozói számára. Vittünk magunkkal kerékpárt, amit egyébként az üdülőben is lehetett kölcsönözni, így sűrűn bicikliztünk a Bükkalja vonzó, barátságos és emelkedőkkel még csak szelíden tarkított terepén. Egyik úti célunk Cserépfalu volt, amelyről valaki korábban nagyon szépen beszélt nekem. Ahogy bekerekeztünk a faluba, egy kanyar nyomán egyszer csak egészen különleges tájon találtuk magunkat: a hegyoldal sziklafalai alatt impozáns, festői kertek és rendben tartott házak — láthatóan nyaralók —, nagyvonalú rend és semmi hivalkodás. Kik lehetnek vajon a szerencsések, akik felfedezték maguknak e pici tájat? — gondoltam. A Berezdaljáról felkapaszkodtunk magára a Berezdre, ahonnan pazar kilátás nyílt a Bükk első dombjainak vonulataira, földekre és zöldekre, erdőkre, lankákra.
Hazafelé indulva azonban egyik kerékpárunk defektes lett, ott voltunk a bajban, ráadásul esteledett. Csak négy-öt kilométer Bogács, de mégsem kellemes hazáig tolni a biciklit, aztán meg mi lesz másnap, hol találunk valamiféle szerelőt? A főúton ott állt egy autószerelő háza, a mester azonban nem volt otthon. A felesége azt tanácsolta, próbáljuk meg Icunál a vegyesboltban, neki talán lesz belsője. Nem hittem a fülemnek: egy falusi vegyesboltban kerékpárbelső? Icu még nyitva volt, félve kérdeztem, van-e ilyenje. „Attól függ, milyen a kerékpár" — felelte, „nekem csak háromféle van, hátha valamelyik jó." Kihívta a férjét, aki ránézett a sérült biciklire, kihozta a megfelelő típust, és gondos munkával föltette nekünk a régi helyett. Utána csak a belső árát fogadta el. Madarat lehetett volna fogatni velünk — az a természetes kedvesség, ahogyan bántak velünk, ismeretlenekkel, csaknem megbabonázott.
Következő évben már Cserépfalun nyaraltunk, és megint csak az egyetem révén, ugyanis a szakszervezet ott egy családi házat bérelt — és éppen a Berezdalján! Várakozással és örömmel gurultunk be az utcába, elfoglaltuk helyünket a kis kőházban, és amikor az apró kertből szinte egyetlen lépéssel a sziklafalba nyíló pincébe léptem, a nyári hőségben megcsapott a jó hideg levegő. Újabb, a zsigerekbe beégett kód: valami távoli hívás, a gyerekkorból, az elmúlt századokból.
Kerékpárt persze ide is hoztunk magunkkal, és sokat kirándultunk. A derekas szerpentin gyönyörű útvonalán átkarikáztunk Cserépváraljára, amelynek festői fekvése szintén komolyan megragadott. Megtekintettük a skanzenként működő sziklalakást, amelyből egyébként még sok van a környéken. Cserépfalun Kisamerikának hívják a Berezd eme részét, Szomolyán egy lakónegyed kitelik belőle. Lenyűgöző tapasztalattal és célszerűséggel alakították ki annak idején ezeket a szegény otthonokat, lakályosan és ízléssel, a kilátás itt pedig kifejezetten igéző volt. Hazafelé a meredeken már toltam a biciklit, csak Agapé bírta leszállás nélkül. Miután a szőlőkön keresztül legurultunk, kimelegedve megálltunk a cserépi kocsmában, betoltuk a kertbe a kerékpárokat, és leültünk a meleg délutáni napfényben — hideg Borsodit csapoltak, isteni volt.
Később Zsuzsa apjától hallottuk, hogy Cserépfalu régen híres volt a mészégetésről, illetve az ott készített cserépről, fiatal korában ők is oda jártak fel érte Tiszacsegéről. Zsuzsával a következő években is vissza-visszajártunk, amikor is egyszer az iskola előtt találtuk magunkat, ahonnan a verőfényes délutánban egy készülő lakodalomból áramlottak elő éppen az emberek. Mi csak álltunk és derűs szívvel néztünk, miközben odajöttek hozzánk, és kaláccsal kínáltak. Már otthon éreztük magunkat.
Életünk ezen éveiben szántuk el magunkat rá, hogy vásároljunk valahol egy falusi házat nyaralónak. Zsuzsa régi vágya volt egy balatonfelvidéki ház, én Cserépfalut javasoltam, amit ő is vonzónak tartott, de ingadoztunk. Ő eleinte picit jobban ambicionálta volna a Balatonfelvidéket, jártunk is házakat nézni a Káli medence belső vonalaiban — mivel félig berúgni kidobott pénz, ha valamibe belefogtunk, azt alaposan csináltuk, Vöröstótól és Pécselytől Nemesgulácson és Szentgyörgyhegyen át Mindszentkálláig és Szentbékálláig sok helyet bejártunk. Ám nekem kezdettől fogva Cserépfaluhoz húzott a szívem, és finoman, de győzködtem Zsuzsát, annál is inkább, mert őt is megfogta a hely. Úgy éreztem, olyan természetes életközeget találtunk, egy normális, élhető magyar falut, ahol magunkban lehetünk, és nem ütközünk minduntalan a pesti életünkbe, mint az a Balatonfelvidéken történhetne.
Ráadásul a környéken ismerőseink is lehetnének: Mezőszemerén már ott lakott Bukta Imre, Bogácson már házat néztek Erzsi unoklatestvéremék, Szihalmon született Bernáthy Sándor barátom, a közeli Egerben ott igazgatta már a színházat volt régi kollégám és barátom, Csizi, évtizedek óta ott bíróskodott egy régi katonatársam...
Éreztem, hogy a szívemen túl valami más is húz oda, talán a kevés gyermekkori falusi élményem emlékei, és a genetika mélyéből talán kiütközött a paraszti vér zsigeri kódjainak nosztalgiája is. Apám Geszteréden született és nőtt föl, ottani rokonaimmal felnőtt fejjel, már családosan vettem fel a rendszeres kapcsolatot, s járunk az unokatestvéreimhez, ugyan ritkán, de mégis — és nincs azóta temetés, lakodalom, ahol ne verődnénk össze. Gyermekkoromban, különösen pedig nyaranta sokat jártam Lovasberényben, ahol anyai nagyanyám lakott, nagyapám révén, aki ott született, de akkor már nem élt. És hát Laci nagybátyám, B. Nagy László is néha odamenekült — sosem találkoztunk ott, de első komolyabb olvasmányaimként szolgáló néhány könyvét ott találtam mindig a berényi könyvespolcon
Elfogott tehát a „real" falu iránti normális vágy, és úgy éreztem, Cserépfalutól ezt megkaphatjuk. Ráadásul mindkettőnkre további vonzó benyomást tett a település relatív fejlettsége, a jó közmű-helyzet is: a ma már többnyire szokásosnak mondható villany- és vezetékes vízellátottság mellett vezetékes gáz, csatornázás mindenütt! Mivel Zsuzsa is örömmel hajlott rá, sok házat megnéztünk itt is, de a legjobbak nem voltak eladók. Találtunk egy elragadóan szép kis régi kőházat, jó adottságú, kicsiny kerttel, omladozó kőkerítéssel, gyönyörű, 19. századi, finoman mintázott oromfallal. Bogácsi tulajdonosa túl sokra tartotta, így nem vettük meg — isteni szerencsénkre. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy műemlékház, aminek a rendbe hozása számunkra egy Moháccsal ért volna fel — a tetejébe túl kicsi is lett volna nekünk, bővítésére pedig egyáltalán nem nyílhatott lehetőség.
Vagy két évig kerestünk, jártunk az önkormányzati előadó, Juliska nyakára címekért, ötletért, telefonszámokért. Így kaptuk meg Derekas Barnabás számát. Felhívtam telefonon ismeretlenül, meglepődött, amikor hallotta, hogy el akarja adni Kossuth utcai, szépen gondozott házát. „Nem, én nem adom egyelőre el, legfeljebb úgy két év múlva, de..." — és mintegy mentőötletet találva felvillanyozódott: „de a Sidó Béláék árulják a házukat, őt hívja fel!" Bélát is megkerestük hát, megnéztük gyönyörű berezdaljai kertes házukat, de túl kicsi volt nekünk. Sebaj, barátság maradt köztünk, amihez az is hozzájárult, hogy kiderült: Debrecenben élő geszterédi unokatestvérem, Erzsi egy iskolában dolgozik Béla feleségével.
Így folyt ez, amikor egyszer csak a főutcán megláttunk egy kiírást: eladó! Jó adottságú, eredeti kőház volt, elég nagy, szép fekvésű telekkel, amely a domb felé emelkedett, felső részében szőlő, alatta pince, jobbra egy kút, amelynek vizéről később is regéltek a falusiak. Az épületet a tulajdonos elkezdte felújítani, ami abból állt, hogy leverette mindenütt a vakolatot, és kiürítette a házat — így már száradóban voltak a falak. Ugyanakkor a pincét, szerencsére, már helyreállította, így azzal nem kellett foglalkozni. Természetesen mielőtt döntöttünk volna, kívülről-belülről megnézettük a házat egy ismerős építésszel. Bukta Imre révén pedig rátaláltunk egy mezőkövesdi építészre, Tóth úrra, aki vállalta a felújítás szükséges tervezését és az építés levezénylését.
A vétel összejött, belefogtunk a felújításba, minek során a tetőteret is be kívántuk építeni. Nézegettük a szebb régi házakat a faluban, különösen az ablakok formái meg a míves oromfalak tetszettek, és az általában igényes, de nem hivalkodó felújítás. Egy alkalommal az utca túloldalán levő egri házaspár által akkor még lovardaként is működtetett panzióban töltöttünk 2-3 napot, hogy tudjuk közben szervezni a munkálatokat. Egyszer meg összefutottunk egy rokonszenves fiatal párral, Barabás Karcsival és Sacival, akik egy ilyen felújított házban laktak, egy másikat pedig falusi turizmus keretében működtettek, úgyhogy volt tapasztalatuk bőven, hogyan megy ez. Ők ajánlották a cserépváraljai kőművest, Takács Józsefet, aki megfelelően volt gépesítve, és több emberrel dolgozott, éppen Cserépfalun is, úgyhogy láthattuk, elég komolyan csinálja. Az ácsot Tóth úr hozta, a többihez Takács révén jutottunk el. Kulcskérdés volt az ablakok-ajtók elkészítése — a régiek nagyon szépek voltak, de részben kicsik, részben pedig menthetetlenek —, a famunka meghatározó része a ház jó arculatának. Egy fiatal asztalossegédet találtunk Bükkzsércen, Kiss Istvánt, akivel megterveztük a nyílászárókat, még körbe is vittük őt a faluban, hogy lássa a lehetséges mintákat. Amikor próbaképpen legyártotta az első ablakot, kicsit meglepődtem: nagyon sok volt benne a fa, kevés az üveg. Tóth úrral együtt instruáltuk, hogyan kéne ezt az arányt jelentősen az üveg felé tolni el. Némi szakmai vita után beleegyezett, és a következő ablak már pont olyanra sikerült, amilyennek megálmodtuk. Kiss készült el mindennel a legpontosabban és a legszebben határidőre. Ez lett az első nagy önálló munkája, minek nyomán aztán máshová is egyre sűrűbben hívták.
A villanyszerelő, a novaji Plank Tamás igényesen, alaposan dolgozott, szinte megszállottan is: mindenre előre gondolt, és úgy akarta kialakítani a ház elektromos rendszerét, hogy az sokáig megfeleljen az időközben fejlődő igényeknek is. A kőművesek már ugratták, hogy helyettük is dolgozik: úgy telehúzza vezetékekkel a házat, hogy azok már megtartják a falakat. A tetőtérbe felvezető lépcső viszont nagy feladat volt — Takács kőműves azt mondta: a környéken jó lépcsőt csak Kiss Mátyás tud készíteni Kövesden. Meg is találtuk a népművész mestert, aki valóban komoly, egyszerű és szép lépcsőt csinált nekünk.
Az építkezés — ami, mint mindenki tudja, embert próbáló feladat, állandó meglepetésekkel és azonnali döntéshelyzetekkel — végül is a vártnál kevesebb nehézséggel és viszonylag időben lezajlott. Ez persze azért is történhetett így, mert amennyire tudtunk, sűrűn lejárkáltunk, és igyekeztünk kézben tartani a dolgokat. Közben szinte végiglaktuk a falu összes kiadó lakrészét, és ismeretségeket kötöttünk. Sidó Béla révén bejártuk a berezdi pincesort, baráti ismeretségbe kerültünk az ottani kompániával, beízleltük magunkat a helyi borkultúrába. Megismertük a Kósikokat, Dósákat, Mizsereket, Derdákat, nagyjából ők adják ki a falu ezres lakosságának a felét — és barátságot kötöttünk Sütő Sándorral és feleségével, Piroskával, akik pár házzal lejjebb laktak az utcában. Kiderült, hogy Sándor ott született, abban a házban, amelyet most mi megvásároltunk, a nagyapja erdész volt, ezért a tetőszerkezet a legjobb tölgyből épülhetett annak idején.
Amióta otthon vagyunk Cserépfalun, gyakran felrémlik bennem egy régi, nagy falu, amelyet felnőtt fejjel ismertem meg, de apám révén gyerekkoromban persze sokat hallottam róla. Geszteréden élt és halt meg apai nagyapám, András, akit a falu hosszú éveken át bírójaként tisztelt. Fiatal korában megjárta Amerikát, világlátott emberként onnan jött haza, lengyel nőt vett feleségül, akit apám és testvérei fiatalon elvesztettek még gyermekkorukban. Először a legidősebb fiúként számára kijáró tanulás Nagykállóba, azután a katonaiskola és a háború Budapestre, majd a Donhoz elvitte apámat a faluból, és igazán sohasem talált vissza, tisztviselőivé korcsosult életéből haláláig nagyon hiányzott a falusi élet lelki tápláléka. Közben felvettem a kapcsolatot részben Debrecenbe és Nyíregyházára szétágazott geszterédi unokatestvéreimmel, minek nyomán a gyermekeim által a felfedezés örömével hajkurászott, káráló tyúkoktól az eltelt évek során eljutottunk a közös temetőjáráshoz, ahol a sok rokon nyughelye között árválkodik András nagyapám sírja.
A lovasberényi református temetőben pedig ott van másik nagyapám sírja, a legjobb panorámás magaslaton, ahová Laci nagybátyám is temettette hamvait, miután erős elhatározással megvált életétől. Mit szenvedhetett Piroska nagymamám, aki már a második gyermekét vesztette el! Azóta ott nyugszik ő is, hármasban nézik a napnyugtát, napfelkeltét.
Cserépfalun a gyönyörű domboldali temető mellett visz el a dűlőút, amely a sportpályához vezet, s amelyen, ha tehetem, futni szoktam. A pályán minden hétvégén meccs van - vasárnap reggelenként éles, recsegő hangon szólal meg a kertünk közelében elhelyezett póznáról a kisbíró hangja: „Jöjjenek el, és biztassák csapatunkat!"
Fotóalbum
Kommentálók kérték