A blogozás se ugyanolyan, mint régen. Már semmi sem olyan, mint régen volt. Közhelyágyúkból jönnek a gondolatok, de talán most jön ki az óvodából a blog.
Múlt pénteken az erdélyi lelkész a búcsúztatójában arról beszélt, hogy mennyire más volt megérkezni Cserépfaluba.
Nagyon vágyunk arra mi idegenek - a blogfőszerkesztőség Cserépfalutól 146 km-re éldegél - gyüttmentjelöltek, turisták, túrázok, jólmagunkatérezők, hogy végre megérkezzünk Cserépbe, a bogácsi Cserépfalu táblánál már mosolygunk, nyomjuk a gázt mindjárt megérkezünk! Ott vannak a kedves emberek, a nyugalom, a levegő, a bor, amik egyvelege tisztít, nyugtat, ápol, feltölt. Mi városi köcsögök, Cserépfaluban töltjük fel az eldobható elemeinket.
Nem élünk Cserépben, (még) nem tudjuk százzal megmutatni mi történik ott, csak megpróbáljuk megmutatni a mi szemünk sarkából. Megpróbáljuk kiszínezni a Cserépfalu képeslapot. Néha sokat kell rajta satírozni, néha pedig vissza kell venni a zöldből, sárgából, pirosból.
A temetésre menet, a pincesoroknál Kompa Józsi bátyám azt kérdezte, hogy ezt is megörökíted Péter? Egyből válaszoltam felháborodva, hogy dehogy, temetésről nem blogolunk azért vannak határok. De visszagondolva mégsem kellett volna csípőből lelőni Kompa mestert. Nem csak kemencetúra, bortúra, lesstúra, folyamatos és szakadatlan ivászat, dínom-dánom van ezen a csodálatos helyen. Nehéz ezt megértetni a "Cserépfaluba megyek és nagyon jól fogom magam érezni" agyi beégésemmel.
Szívós János számítástechnikai verseny lesz minden év december első felében Cserépben, a blogban pedig, ha bármilyen fejlesztésről írunk azt a szívós_jancsi címkével fogjuk ellátni. Nem felejtünk. Soha.
Szürke
2009.12.16. 10:45
Címkék: szívós jancsi
4 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://cserepfalu.blog.hu/api/trackback/id/tr11601714
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pistola 2009.12.17. 12:06:06
A blogról.
Hónapok óta dilemmám, hogy írjak-e negatív dolgot kommentnek, esetleg post-nak, vagy sem.
Egész egyszerűen arra gondolok, hogy mióta olvasom a blogot nem talalkoztam még egyszer sem rossz hírrel, vagy bármilyen negatív témájú megszólalással. Talán tényleg azért, amit Petya is ír, mert ez a blog még gyerek. Pedig végül is azt hívatott bemutatni, ami ennek a kis falunak a mindennapi életében történik. Itt ugyanúgy vannak, történnek szomorú dolgok, mint bármilyen más közösségben. És egyáltalán nem csak szegény Jancsi, vagy bárki más halálára gondolok. A dilemma, hogy megmaradjon-e a blog Cserépfalu "népszerűsítőjének", vagy mutasson az emberi gyarlóságból, gyengeségből is. Nem tudom.
Hónapok óta dilemmám, hogy írjak-e negatív dolgot kommentnek, esetleg post-nak, vagy sem.
Egész egyszerűen arra gondolok, hogy mióta olvasom a blogot nem talalkoztam még egyszer sem rossz hírrel, vagy bármilyen negatív témájú megszólalással. Talán tényleg azért, amit Petya is ír, mert ez a blog még gyerek. Pedig végül is azt hívatott bemutatni, ami ennek a kis falunak a mindennapi életében történik. Itt ugyanúgy vannak, történnek szomorú dolgok, mint bármilyen más közösségben. És egyáltalán nem csak szegény Jancsi, vagy bárki más halálára gondolok. A dilemma, hogy megmaradjon-e a blog Cserépfalu "népszerűsítőjének", vagy mutasson az emberi gyarlóságból, gyengeségből is. Nem tudom.
darvas · http://dtp.tumblr.com 2009.12.18. 21:13:54
Megírhattad volna bejegyzésnek is a gondolataid. Írj bármiről aztán majd ha olyan az anyag kiengedem a posztot, vagy visszaírok, hogy kérdezük meg erről a témáról pl. a gyarlót is. A blog szeretne mindent megmutatni a csodafaluból. Attól félek, hogy ez majd csak akkor fog 100-al megvalósulni ha odaköltözök. Az még odébb van. Te lehetnél az egyik helyi lelkes szerkesztő, de csak a hauz partikra tudsz gondolni :)
pistola 2009.12.19. 00:11:54
@darvas: :)
Nem akarom egyelőre publikussá tenni a gondolataimat ebben a témában. Ha legközelebb erre jársz mindenképp találkozzunk! Gyere át, beszéljük meg pár pohár bor mellett. Bár tudom, hogy nálad nincs olyan, hogy pár pohár. ;)
Amúgy nagyon soxor gondolok rá, hogy mekkora tutter halucinatív :) szabadtéri bulikat lehetne csinálni itt a környéken. Tilos rádió style. Kár, hogy 0 kereslet van rá. Bár, Egerből lehet lejönnének páran.
Nem akarom egyelőre publikussá tenni a gondolataimat ebben a témában. Ha legközelebb erre jársz mindenképp találkozzunk! Gyere át, beszéljük meg pár pohár bor mellett. Bár tudom, hogy nálad nincs olyan, hogy pár pohár. ;)
Amúgy nagyon soxor gondolok rá, hogy mekkora tutter halucinatív :) szabadtéri bulikat lehetne csinálni itt a környéken. Tilos rádió style. Kár, hogy 0 kereslet van rá. Bár, Egerből lehet lejönnének páran.
Irmuska 2009.12.19. 11:40:03
A gyász illemtana
Egy haláleset mindig megrázó esemény.
Azt, hogy ki mekkora traumaként éli meg a szeretett személy elvesztését,az határozza meg, hogy érzelmileg milyen kapcsolatban állt az elhunyttal.
/Sajnos ÉN ezt kétszer tapasztaltam meg: amikor szeretett férjemet balesetben, imádott páromat betegségben vesztettem el:((((
A halál felkészületlenül ér minden közeli hozzátartozót. Amikor
temetésen vagyunk, vagy tragédiáról értesülünk kimondhatatlanul
is mindnyájan átérezzük, hogy ez velünk is bármikor megtörténhet.
Tudomásul kell venni, hogy elfut a perc, a nap, az év, és
velük együtt elmúlik életünk egy darabja is. Mindenki elveszíthet
szerettei közül valakit, és bizony nem könnyû segíteni annak, akit
veszteség ért .Agyász nem egy utazás, a szükséges tárgyakat nem
lehet elõre becsomagolni, nem lehet róla elõre beszélni, mindig
hirtelen jön. A gyászolónak egyedül kell megbirkózni vele, de
türelmesen végig kell hallgatni a segítõkész kérdéseket,
megjegyzéseket:
-Ha valamiben segíthetek, szólj!
-Ez tragédia! Mesélj, hogy történt? Mit tehetek érted?
-Már megint veled történt meg?Nemhiszem el!
-Szólj, ha valamire szükséged lenne? stb.
Tesszük fel a kérdéseket, a gyászoló pedig a köszönömön kívül
nem tud mondani semmit, mert a legfontosabb dologban nem tudunk
segíteni, hogy ne legyen halott az, aki meghalt .A gyászolóval
szemben kisebbíthetjük a veszteséget azzal, ha ezeket mondjuk:
Legalább nem szenvedett! Majd az idõ mindent megold. Te legalább
még fiatal vagy! Legalább még elõtted az élet!
A legrosszabb helyzet, amikor azzal kezdjük: - Legalább…, majd
az idõ…!
Akire a sors a szeretteinek elvesztését méri, (már pedig ezzel
mindenkinek elõbb-utóbb szembe kell nézni) tudomásul kell venni
a gyász fontosságát, azt fel kell vállalni, nem pedig megpróbálni
„eltüntetni”. Akit szeretünk, azt soha nem feledjük. Vigasztalásként
szoktuk mondani: Az idõ úgyis minden sebet begyógyít!
Igen a „gyógyulás”szó érvényes, ha elvágom az ujjam, de nem
érvényes a gyász fájdalommal és kétséggel járó folyamatára, a
megtörténtek felett érzett bánatra.
Együttérzéskor, vigasztalásként gyakran elhangzik:
-Mozdulj ki, mert az élet megy tovább!
-Menj valahová, hisz még elõtted az élet!
-Menj orvoshoz, mert…….!
-Nem láttalak mostanában, miért nem járkálsz, sétálsz?
-Nem tudom szavakba foglalni, hogy már megint te veled
történt meg!
Ne a gyász feledtetésére keressünk szavakat, ne tanácsokat adjunk,
inkább ajánljuk fel társaságunkat, hívjuk magunkkal a gyászolót
olyan helyre, ahová állapota megengedi. Világosan mondjuk el,
miként él emlékezetünkben az elhunyt, idézzük fel közös eseményeket,
amivel beszélgetésünk idejére szinte köztünk érezzük az
eltávozottat. A gyászoló lelkiállapotának enyhítésére szolgál, ha
elmegyünk a temetésére, elkísérjük az elhunytat utolsó útjára,
virágot helyezünk sírjára,
ezzel jelezvén, hogy nem hagyjuk magára a gyászolót,
hogy együtt érzünk azzal, amivel nagyon nehéz, osztozunk abban,
ami szívbõl jön: a szeretetben.
Bizonyos esetekben hajlamosak vagyunk arra, hogy a gyászolót
inkább az utcán elkerüljük, telefonon sem hívjuk, csak ne kelljen
vele beszélni.Nemszabad, soha sem késõ, ne keressünk kibúvót,
mindenképpen beszélgetni kell, hogyan is emlékszünk vissza arra,
akit szerettünk .A téma kerülése, a feledés a legrosszabb.
Az igaz, hogy az élet feltartóztathatatlanul meg tovább, de mélyen
belül a gyászoló szívében hatalmas ûr tátong, ami élete végéig
elkíséri, és ezt ne feledjük.
(Kivétel, ha a család kéri a szûk körû
temetést.)
„Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk
Hanem az, hogy volt egy szép napunk,
Amiért érdemes volt élni.”
/Ady Endre/
Gondolatait Bojtor Sámuelné írta le.
Egy haláleset mindig megrázó esemény.
Azt, hogy ki mekkora traumaként éli meg a szeretett személy elvesztését,az határozza meg, hogy érzelmileg milyen kapcsolatban állt az elhunyttal.
/Sajnos ÉN ezt kétszer tapasztaltam meg: amikor szeretett férjemet balesetben, imádott páromat betegségben vesztettem el:((((
A halál felkészületlenül ér minden közeli hozzátartozót. Amikor
temetésen vagyunk, vagy tragédiáról értesülünk kimondhatatlanul
is mindnyájan átérezzük, hogy ez velünk is bármikor megtörténhet.
Tudomásul kell venni, hogy elfut a perc, a nap, az év, és
velük együtt elmúlik életünk egy darabja is. Mindenki elveszíthet
szerettei közül valakit, és bizony nem könnyû segíteni annak, akit
veszteség ért .Agyász nem egy utazás, a szükséges tárgyakat nem
lehet elõre becsomagolni, nem lehet róla elõre beszélni, mindig
hirtelen jön. A gyászolónak egyedül kell megbirkózni vele, de
türelmesen végig kell hallgatni a segítõkész kérdéseket,
megjegyzéseket:
-Ha valamiben segíthetek, szólj!
-Ez tragédia! Mesélj, hogy történt? Mit tehetek érted?
-Már megint veled történt meg?Nemhiszem el!
-Szólj, ha valamire szükséged lenne? stb.
Tesszük fel a kérdéseket, a gyászoló pedig a köszönömön kívül
nem tud mondani semmit, mert a legfontosabb dologban nem tudunk
segíteni, hogy ne legyen halott az, aki meghalt .A gyászolóval
szemben kisebbíthetjük a veszteséget azzal, ha ezeket mondjuk:
Legalább nem szenvedett! Majd az idõ mindent megold. Te legalább
még fiatal vagy! Legalább még elõtted az élet!
A legrosszabb helyzet, amikor azzal kezdjük: - Legalább…, majd
az idõ…!
Akire a sors a szeretteinek elvesztését méri, (már pedig ezzel
mindenkinek elõbb-utóbb szembe kell nézni) tudomásul kell venni
a gyász fontosságát, azt fel kell vállalni, nem pedig megpróbálni
„eltüntetni”. Akit szeretünk, azt soha nem feledjük. Vigasztalásként
szoktuk mondani: Az idõ úgyis minden sebet begyógyít!
Igen a „gyógyulás”szó érvényes, ha elvágom az ujjam, de nem
érvényes a gyász fájdalommal és kétséggel járó folyamatára, a
megtörténtek felett érzett bánatra.
Együttérzéskor, vigasztalásként gyakran elhangzik:
-Mozdulj ki, mert az élet megy tovább!
-Menj valahová, hisz még elõtted az élet!
-Menj orvoshoz, mert…….!
-Nem láttalak mostanában, miért nem járkálsz, sétálsz?
-Nem tudom szavakba foglalni, hogy már megint te veled
történt meg!
Ne a gyász feledtetésére keressünk szavakat, ne tanácsokat adjunk,
inkább ajánljuk fel társaságunkat, hívjuk magunkkal a gyászolót
olyan helyre, ahová állapota megengedi. Világosan mondjuk el,
miként él emlékezetünkben az elhunyt, idézzük fel közös eseményeket,
amivel beszélgetésünk idejére szinte köztünk érezzük az
eltávozottat. A gyászoló lelkiállapotának enyhítésére szolgál, ha
elmegyünk a temetésére, elkísérjük az elhunytat utolsó útjára,
virágot helyezünk sírjára,
ezzel jelezvén, hogy nem hagyjuk magára a gyászolót,
hogy együtt érzünk azzal, amivel nagyon nehéz, osztozunk abban,
ami szívbõl jön: a szeretetben.
Bizonyos esetekben hajlamosak vagyunk arra, hogy a gyászolót
inkább az utcán elkerüljük, telefonon sem hívjuk, csak ne kelljen
vele beszélni.Nemszabad, soha sem késõ, ne keressünk kibúvót,
mindenképpen beszélgetni kell, hogyan is emlékszünk vissza arra,
akit szerettünk .A téma kerülése, a feledés a legrosszabb.
Az igaz, hogy az élet feltartóztathatatlanul meg tovább, de mélyen
belül a gyászoló szívében hatalmas ûr tátong, ami élete végéig
elkíséri, és ezt ne feledjük.
(Kivétel, ha a család kéri a szûk körû
temetést.)
„Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk
Hanem az, hogy volt egy szép napunk,
Amiért érdemes volt élni.”
/Ady Endre/
Gondolatait Bojtor Sámuelné írta le.
Kommentálók kérték