Következzen 2005-ből egy nagyon hosszú, de jól olvasható beszámoló a 26-km-es távról. Másodközlés piedcat-tól:
Less Nándor emléktúrán
Megint eltelt egy hónap teljesítménytúra nélkül. Az elvonási tünetek hamar jelentkeztek rajtam. Felhívtam a dokit, hogy adjon valami gyógyszert, mire ő részvéttel teli hangon közölte, hogy sajnos a bajomra nincs ellenszer, a teljesítménytúrázás gyógyíthatatlan szenvedélybetegség, nem fogok tudni leszokni róla, mindig vissza fogok esni. A dohányosoknak létezik nikotintapasz, gondoltam veszek túratapaszt. A gyógyszertárban kiröhögtek. Ekkora hülyét már régen nem láttak. Nem tehettem mást, kénytelen voltam újra teljesítménytúrázni. :)
qvic beszélt rá a Less Nándorra. Tavaly első lett 48 km-en, megint menni akart, és ajánlotta, hogy nevezzek valamelyik rövidebb távon, és begyűjtünk néhány érmet. Gondolkodtam a 48-on, de nem akartam, hogy qvic eggyel lejjebb csússzon a dobogón. :) A viccet félretéve, a fizikai korlátaim meghatározták, hogy melyik távon induljak, ugyanis lábaim (egyelőre) 30 km-ig bírják tartani folyamatosan a 7-es átlagot. Így maradt a 26. Egyébként is reméltem, hogy ilyen rövidtávon nem fognak ultrafutók sprintelgetni. Hát tévedtem.
Olvasd tovább, Képekkel folytatódik. Kattints! Kommentáld!
A túra napjára végül is összeszedtünk még néhány embert. Szombat hajnali 3.40-kor, mikor felébredtem és belegondoltam, hogy csak 9-kor indulok a túrán, majdnem visszafeküdtem. Őrület, hogy egy kis szenvedésért milyen korán kell kelni. :) qvic kocsijával mentünk, szokás szerint. Az autóban ülő ötös-fogat meglehetősen heterogén volt a túra szempontjából. qvic 48-on (futott), Ákos 48-on (gyalogolt), Andi 60-on (futott), Szilvi 16-on (futott), jómagam 26-on (futottam). Cserépfalun csatlakozott a csapathoz qvic bátyja, a Bükk-i túrák nagy szakértője: Ricsi (alias Bükk900), aki szintén 48-on gyalogolt. 
A főutcán már több túrázó nyomult a saját távján. Az iskolában is lézengett néhány ember. Csoportunk hosszútávosai készülődtek az indulásra, én Szilvivel tömérdek idő birtokában (9-ig még volt több mint két óra) felkerestük a Subalyuk barlangot. Kíváncsi voltam rá, és mivel a 26-os táv nem érinti a helyet, így még a túra előtt meg akartam nézni. Szilvi pedig bejárta a 16-os táv első két kilométerét. :) A barlangnál már pontőrök tanyáztak, várták a 48-asokat. Még fenn voltunk, amikor Ricsi nyomult fel elsőként, nem sokkal később egy futó srác (neki még lesz jelentősége), majd már lefele araszoltunk, amikor qvic söpört el mellettünk. Felfele. Megint csúcsformában volt a srác. A pontőrök azért még megkérdezték tőlünk, hogy nem kérünk-e pecsétet. – Még csak bejárjuk a túrát, nemsokára jövünk a pecsétért – mondtam. Egy kicsit talán hülyének néztek minket, de ezért „jó bejárást” kívántak.
Mikor visszamentünk az iskolába, a kép jelentősen megváltozott. Gyerekek milliói özönlöttek be az épületbe, és mindenki nevezni akart. Mi még vártunk, eszegettem, lazítgattam, kikészítettem a csoki- és müzliszeletemet, illetve a fél literes izotóniás italomat. Kicsit bonyolult nevezési folyamat után elszántuk magunkat az indulásra. Az indító pecsétre várnom kellett, a rendező kicsit elaludt a laptop felett. Aztán megkérdezte: mire várok. Esetleg elindulnék, ha lehetne, választoltam. Ja, pecsét, idő, futás. Így Szilvi 8.51-gyel, én 8.53-mal indultam az ellenkező irányba.
Gyorsan felvettem egy jó ritmust. Nyújtottam a lépéseimet, szerencsémre a jelképes lábizmaim lazaságával sosem volt gondom. Így izomgörcstől és „bedurranástól” nem kellett tartanom. Kifele tartva a faluból valaki utánam kiabált: - Mindenáron meg akarod nyerni, azért futsz? Remek, már az elején beszólnak. :) Elhagytam a műutat, jött a fenyves, meg a kaptató. Felfele egyenletesen kocogtam. Talán ezt nem kellene erőltetni. Agyam tiltakozott ellene, de a lábam vitt felfele. Viszonylag kevés emberrel találkoztam, amit furcsállottam, mivel a statisztikák szerint sokan indulnak ezen a távon is. Nem kellett sokat várnom. Ahogy felértem a műútra, egy sereg túrázó jött velem szembe a kaptárkövektől. Szemet szúrt nekem egy futó lány. Kitűztem célul, hogy majd valahol utolérem. A kaptárkövekhez vezető meredek lejtő tele volt emberrel. Nehezen tudtam haladni. Közben az órámat sasoltam. Otthon időtervet készítettem, elég húzósra sikerült. Kaptárkövekig fél órát engedélyeztem magamnak. Előttem egy kisgyerek figyelt kifele egy hátizsákból, alig látszott ki a feje, hátizsák az apán, az apa félve araszolgatott lefele, többen próbáltak neki segíteni. Inkább nem néztem, egy nagyon csúszós részen kikerültem őket, és végre leértem a ponthoz. 9.22. Másfél perccel a tervidő előtt. Pont ennyi kellett a sorbaálláshoz. Mikor megkaptam a pecsétet, búcsút intettem az érdekes természeti jelenségnek, majd zúztam felfele, újra szlalomoztam az emberek között.
Mielőtt még letértem volna a műútról, két futó srác érkezett lentről, és nyomultak az ep-hez. Talán 35-ön mennek, reménykedtem. Mindenesetre a piroson belehúztam, lejtő következett. Újabb félórát szántam Dobi-rétig. Az egyik tisztáson a piros-fehér szalagot sárga váltotta fel. Elfutottam egy kisebb csoport mellett, az egyik lány a többieket kérdezte: - A sárga szalag is a mi túránkat jelzi? Nem, mosolyogtam magamban, a tavalyi Mátrabérc útvonalát. Eljött Dobi-rét, három perccel időn belül. Sorbaállás. Itt már tovább tartott, a rendezők szüttyögtek. Nem tudták eldönteni, hogy ki pecsételjen, ki írja az időt. Így 9.53 lett az időm, a tervbe még belefért.
Elindultam a szalagozott úton, kicsit lassítottam. Elmajszoltam a csokim felét. Megjött jobbról a sárga, figyeltem a jobb oldalt, nehogy elmenjek tovább egyenesen. Egy kisebb mélypontot éltem át, nem volt vészes. Aztán jött a meglepetés. A két futó srác utolért. Pont a letérőnél. Jó utat kívántak. Én is nekik, de mentem utánuk. Ha már itt vagytok, akkor húzzatok egy kicsit, gondoltam. Nagyon jól ment a futás, tapadtam a profikra, akik mindenféle maratonokról beszélgettek. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy melyik távon vannak, de nem akartam megkérdezni. Jött egy kemény emelkedő, majdnem meglógtak előlem. De csak majdnem. Újra beértem őket. Hór-völgybe zúztunk lefele, itt megint sokan voltak. Előzgetés, köves a talaj, elég merészen ugráltam a köveken, de hajtottam magam. Mire leértem a völgybe, a két futó csak meglépett.
Kényelmesen kocogtam a széles úton, tudtam hogy Oszláig bőven lesz időtartalékom. Azon gondolkodtam, hogy megálljak-e frissíteni, esetleg enni a tájháznál. Mikor közeledtem, és megláttam a tömeget a pontnál, már tudtam, hogy nem lesz frissítés. A pecsételésnél szerencsém volt, a 26-osoknak külön pecsételt egy pontőr. Senki nem volt nála, így Oszlán kb. 40 másodpercet töltöttem. Mikor kiértem vissza a K+-re, összejött a futó csapat. A lány és a két srác frissítettek, így beértem őket. Menet közben megettem a csokim másik felét. Az Oszla-Ódorvár szakaszra 5-ös átlagot terveztem, volt 5 perc időtartalékom, így nyugodtan vágtam neki a szerpentinnek. Kellemes meglepetésként ért, nem volt túlságosan meredek, így lassan kocogtam rajta. Bár emlékeztem qvic szavaira, hogy ez még nem vészes, majd ami utána jön… Jött is.
Elértem a második ág végét, és felnéztem balra. Aztán még feljebb. Uhhh, ugye ez csak vicc?! Szólni kellene annak a 120 embernek, hogy jöjjenek vissza, az biztosan nem lehet a helyes út! Pedig az volt. De még mennyire hogy az. Nyugtattam magam: hiszen ez csak egy emelkedő. Igaz kicsit meredek, kidőlt fák az úton, az út nem is létezett, porhanyós, csúszós talaj, de jó, hogy csak 5-ös átlagra terveztem. Az elején még ment is, egyenletesen és viszonylag gyorsan, alacsony népsűrűség volt a jellemző. Aztán minden megváltozott. Ahogy egyre feljebb másztunk, egyre meredekebb lett, egyre több túrázó torlódott egymásra, egyre több lett a kidőlt fa. Néhol célszerűbb volt laposkúszásban közlekedni a fák alatt. Nagyon lassan mentem, de nem bántam, legalább pihentem. Már ha ilyen emelkedőn felfele lehet pihenni! Az időtervemre már nem is mertem gondolni. Felnéztem, de nem láttam a tetejét. Mindenhol csak fa és ember, a lejtőszög még mindig nőtt, ezt nem hiszem el. Kézsegítség nélkül már nem tudtam haladni, a földbe kapaszkodtam. Aztán megláttam a fényt. És a keresztutat. Őrület, itt a vég(e).
Néhány másodpercig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és merre kell menni. A tüdőm kicsit lemaradt, be kellett várnom, mert nem kaptam levegőt. A friss oxigéntől kicsit észhez tértem, kilábaltam a sokkból, és elindultam jobbra. Néhány méter gyaloglás és kis ivás után újra kocogósra fogtam a tempót. Nem igazán hittem a valóságnak, de képes voltam az ódorvári emelkedő után felfele futni. Belelkesedtem, de nem sokáig tartott. Ugyanis Ódorvár felől, ami kb. egy percre lehetett, a két futó srác sprintelt lefele. Ajaj, ez azt jelenti, hogy mégsem a 35-ön futnak, hanem 26-on. Egyre távolabb kerültem a dobogós helytől. Közvetlenül a faház előtti kanyarból a futó lány is megérkezett, fél perces előnye lehetett hozzám képest. Plusz a sorbaállás a pecsétért.
Ódorvár, 11.15. Nagyon jó. Bőven időn belül voltam, és innen már csak lefele van, meg az a említésre se méltó dombocska, amit Nyomó-hegynek hívnak. A ponton a sok csokiból kikerestem egy epres szeletet, egy másodperc alatt eltüntettem a nyelőcsövemben, majd futásnak eredtem lefele. Ideje volt végre lehagyni a lányt. A túra legjobb része következett. Hosszú szakaszon enyhén lankás, remekül futható jó minőségű út fogadott, kisebb tócsákkal és sárfoltokkal tarkítva, amelyek fölött egyszerűen átrepültem. :) Próbáltam minél magasabbra emelni a lábam, hogy minél hosszabb legyen a lépéshosszom. Száguldottam, fák és bokrok suhantak el mellettem. Csak a szalagokra koncentráltam, nehogy letérjek az útvonalról. Egészen hamar eljött a bükkzsérci műút, viszont a lányt még mindig nem értem utol, sőt még csak nem is láttam. Nagyon gyors volt.
Feltűnt Nyomó-hegy. Ez már nem lesz vészes. A távolban, a bokorsor mellett túrázókat láttam felfele araszolni. Befordultam a szántásra, elértem a bokorsort, és nem tudom, hogy milyen indíttatásból, de átküzdöttem magam rajta. Körülnéztem, sehol a hegy. Na most mi van. Aztán a homlokomra csaptam, ó én marha, minek jöttem át?! Vissza a susnyásba, a túloldalon jobbra meg is láttam a szalagot. Ahogy közeledtem Nyomó-hegyhez, kezdtem rájönni, hogy ez az említésre se méltó dombocska nem is olyan kicsi. Ráadásul a fél liter folyadékom elfogyott, így már egy ideje szomjaztam. Nekivágtam a hegynek. Kezdetben gyorsan haladtam, aztán lassabban, majd még lassabban. A fene, milyen hegy ez? Nemrég úgy tűnt, hogy a torony csak egy karnyújtásnyira van. Láttam a tetejét, de nem közeledett. Újra kidőlt fák keresztezték utamat. Végre felértem. Kis csoport éppen pecsételtetett. Addig elővettem müzliszeletemet, és megettem. Már 3 km sincs. 11.53. Negyedórával időn belül jártam.
Megkaptam a pecsétet, nekivágtam az utolsó szakasznak. Gyorsan futottam lefele, a pincesor emelkedőjét is sikerült megfutni. Beértem Cserépfaluba, be az iskolába. 12.07. Nagyon elégedett voltam magammal, hiszen 3 és félórás teljesítést terveztem, 3.14-es időről nem is mertem álmodni. Valójában sokáig nem bíztam benne, hogy sikerül tartani a tervet.
A futó lány éppen akkor adta le az itinerét, amikor beérkeztem. Egy-két perccel érhetett be előttem. Képtelen voltam megelőzni, nagyon jól nyomta. A gulyásevés közben felbukkant a két futó srác is. Ők már átöltöztek.
Szilvi már egy ideje bent volt a célban, 2.41-es idővel ő is nagyon jót ment. Míg vártuk a többieket, eszegettünk, iszogattunk, és megosztottuk élményeinket a túráról. qvic-ra nem kellett sokat várni. A géppuskalábú túrázó még egy óra előtt beérkezett, 5.41-es idővel. Te jó ég, egy órát hozott a tavalyi idején 48 km-en. Megkérdeztem tőle, hogy hány pontot hagyott ki. Megvonta a vállát, és közölte, hogy egy pontot sem hagyott ki, és nagyon jó formában van. :) Viszont egy srác még így is megelőzte, az, akivel még Subalyuknál futottunk össze még a túra előtt. Hat perc lett a különbség köztük. Pech.
A Bükk minden bokrát ismerő Ricsi is megérkezett. 8.30 lett az ideje, ami nem is rossz, főleg ha figyelembe vesszük, hogy bekötött szemmel ment végig. :) Kilencedszer teljesített Less Nándor túrát, jutalma egy rozsdamentes rumos flaska lett, nomegálljcsakos :).
Ákos kilenc óra körül teljesített, Andi pedig tíz óra körül, bár ő fakultatív lenyomott még néhány kilométert. :) Közben qvic érdeklődött a rendezőknél a helyezéseink iránt. Végül nagy sokára kiderült, hogy ő második lett 48-on, én pedig harmadik 26-on. Az elsőre tippem se volt, hogy ki lehetett, a második pedig holtversenyben a két futó srác. 16-on az első valami 1.20 körüli időt ment. Csak lestünk. Méghogy nem indulnak jó futók a rövid távokon! Szilvi helyezését a lányok között nem tudták megmondani, mivel nem jegyezték fel ki volt a nő és ki volt a férfi az első tízben. Ő kilencedik lett az összesítettben. Talán egy hónap múlva kiderül, hogy dobogós-e vagy sem. Ugyanez a helyzet Andival is. Mindenestre a főrendező qvic nyakába akasztotta az ezüst érmet, az enyémbe pedig a bronzot. Büszkék voltunk magunkra. :)
Nem sokkal 5 után indultunk haza, mindenki kellemesen elfáradt. Nekem nagyon tetszett a túra, az ellátás, a szalagozás jó volt. Azt hiszem a Less Nándor emléktúra kötelező évi program lesz számomra.
Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat
piedcat
Kommentálók kérték