Nézegetem a falunapok képeit, melyek nem olyan jók mint ahogy a szerkesztőség elképzelte, mégis volt egy olyan pillanat a pást-gödörben, amikor megálltam és frankón felállt a szőr a hátamon. Ezt a képet nem fotóztam le, ez a kép nincsen megkattintva. A kép Nagy Feró koncertje után, végén, közben készült.

Feró tisztességesen lenyomta a haknit, nagy meghajlássokkal megköszönte Szabó "Hordó" Lacinak a borokat, mégnagyobb hajlongással polgizott egy sort. Aztán jött erdélyi testvérfalunk, Homoródújfalu polgija, beszélt a magyarságról, kattintgattam, kattintgattam ide-oda, Feró is átvette a mikrofont, az erdélyi őseiról mesélt. Szabadkozott, hogy ő csak ilyen magyar-magyar lett.

Jöttem visszafelé a barátaimhoz, csóváltam a fejem a nagy magyarkodáson, megláttam egy nénit, akinek csorgott a könny a szeméből. Megálltam és néztem a nénit. Ott állt egy boldog néni. A magyarságról szóltak, a magyarságról beszéltek a színpadon, egy olyan valamiről ami nekem sose volt téma otthon. Mert mióta vagyok, magyar vagyok, olyan ez nekem, mint a jobb kezem. Ott van és kész, az vagyok és pont. Ez a néni ott állt és bőgött. Tovább ballagtam a fényképezőmmel és kicsit elszégyelltem magam.

Szabi barátom - Kolozsvár szülötte - azt mondta, hogy Cserépfaluban olyan érzései vannak, mintha Erdélyben lenne, mintha otthon lenne.
A vendéglátónk Jenő délben a rohadt melegben kenyérlángost süt a kinti kemencében, mert szeretne ágyhuzaton, meg zuhanyzón kívül mással is szolgálni a szálláson.
Irmuska néni - aki "csak egy" gyüttment - behív a kérójába az utcáról, és finom borokkal, kajákkal vendégel meg.
Kéméndi Sanyiról ne is beszéljek, aki hebeg habog amikor azt mondjuk, hogy igenis beszállunk legalább a pince áramfogyasztásába, ha már megittunk nála öt liter bort egy óra alatt a boldog társaságunkkal.
És még sokan mások.

Cserépfalu csodálatos hely.