Az Oszlai Tájháznál nézi az Ódor csúcsot Less Nándor emléktáblája. Amikor ezen ellenőrző ponton megkapjuk a szenzációs zsíros kenyér, csalamádé kombinációból előállított miniebédet, első utunk az emlékműhöz vezet, fejet hajtunk és kajálunk. Szombaton kétszer is fölnéztünk az égbe, blogszerkesztőnkre, Szívós Jancsira is emlékeztünk.
A kedves túraszervezők az útvonalvezető kis füzetben emlékeztek meg Jancsiról.
Tessenek olvasni:
Szívós János emlékezete
Megjöttél. Kérdeztél néhány dolgot, majd eltűntél. Mi pedig, akik még nem ismertünk, aggódtunk lesz -e ebből rendszer a rajtig. És lett. Itt maradtál estig, majd a következő évtől már éjszaka is, hogy másnapra minden működjön. Sőt végigrobotoltad a következő napot a szervezők között. Mondván az nem lehet, hogy egy rendezvényen, amelyből Cserépfalu ennyit profitál, a helyieket ilyen kevesen képviselik. A köszönetképpen kapott italt csak úgy fogadtad el, ha együtt isszuk meg jövőre, mert neked természetesnek tűnt, hogy segítesz.
Azonnal befogadtunk. Része lettél a csapatnak úgy, hogy sokan nem is tudták ki működteti a hátteret. Egyesek csak azt látták, hogy valaki rohangál, kirámolja a polgármesteri hivatalt, az iskolát, mert hiányzik egy-egy eszköz, s te megkerested az elérhető legjobbat, amit adni tudtál.
A szívedből adtad. Lételemed volt a segítés. Ha kellett Székelyföldre elmentél, hogy ingyen berendezz informatikai tantermeket, alkoss hálózatokat, sőt még te vittél itthonról gépeket, alkatrészeket. Talán ezért tudtad felrázni a falut, ami nekünk éveken keresztül nem sikerült teljesen. Olyan embereket is megmozgattál, akikről nem is gondoltuk, hogy megközelíthetőek. Mert hittél az önzetlenségben, a közösségben. Kicsiben, nagyban egyaránt. Ahogy alapja voltál a családodnak, úgy alapembere lettél a túrának.
A szívedet adtad. Bárkit képes voltál felrázni, s amikor már 15-20 órája fenn voltunk, bárkit jókedvre derítettél, holott te is ugyanúgy kidolgoztad magad, de alig fogott rajtad a fáradtság. Rohant egy puttonyos autó az úton, s benne, fél kezedben telefonnal, másikban a kormánnyal, széles mosollyal intettél minden ismerősnek, aki elhaladt az utcán, és ettől derűsebb lett a napjuk.
Alig találkoztunk. Talán egy hónapnyi időtartamot sem töltöttünk el összesen az évek alatt, és mégis úgy kezeltük egymást, mint legjobb barátok között szokás. Én panaszkodtam, hogy mennyi a gond, te pedig nyugtattál, hogy ilyen az élet. Zajos, pörgős és ettől jó! Miközben szinte csak másoktól derült ki, hogy az általam nehéznek talált problémáknál nagyobbakkal is megküzdöttél napról-napra. Mégis, folyton derűs voltál, nevettél és megoldottad zokszó nélkül, miközben más kevesebbtől is összeesett volna.
Megkerülhetetlenné váltál. Tudtuk, hogy bárhol is vagy mire kell, minden elkészül, a gépek elindulnak, vagy ha mégsem, akkor úgyis kitalálsz valamit. Állandóan újítottál, bármiből képes voltál egy hálózatot összerakni. Ahol évekig térerő sem volt, te internetet fakasztottál, az Ódorvár csúcsán, merő kedvtelésből.
Beszélgettünk egy keveset. Bár látszólag nem sok közös érdeklődési körünk volt, az emberi értékek mentén mégis szinte azonnal összhangba kerültünk. Mindig akadt téma. Több év után tervezgettük, hogy eljössz velünk a télen sátorozni, mert egy ilyen őrült társaság épp neked való. De te is ember voltál, ezért aggódtunk, hogy túlhajtod magad.
Lassan már karácsonyra készülődtünk. Csöngött a telefon, de nem az ünnep híre jött. „Téged hívtalak elsőként, nem tudom miért…”, - mondta a hang. Én pedig álltam bénán és nem értettem, hogyan történhetett, hiszen te mindent kibírtál. A sors furcsa fintora, hogy éppen a gépek hagytak cserben, pedig a családodat óvón mindig mindent precízen karbantartottál. Kettétört egy élet, amely éppen attól, hogy annyi mindenkinek adott, még több lehetőséget hordozott. Most már befejezetlenül.
Hideg volt. Meglett emberek könnyeztek a hegyek alján. Székelyföldtől a Dunántúlig mindenhonnan eljöttek hozzád az utolsó útra. Pedig nem voltál professzor, hírnévre büszke sztár, ismert személy. Mégis példakép vagy, mint ember, családfő, jó barát, önzetlen segítőtárs.
Alig 37 éves múltál. Akkor úgy éreztem értem, miért hívtak elsőként a faluból. Talán ezért értettük meg félszavakból is egymást, s a túra adta kapocs több volt annál a néhány hétnél, amit együtt vittünk tovább. Most is várunk, hogy berobogj a kertésznadrágban, a zsebedből kilógó vezetékekkel, elsüss egy poént, hogy mosolyogjon a világ!
Újra megpróbáljuk. Itt vagy velünk, ezért tudjuk, hogy nincs lehetetlen, s minden rendben lesz. Mert te biztos ott ülsz egy felhő szélén, és most is vigyorogsz, hogy mit bénázunk, pedig úgysem ez a lényeg. Csak mosolyognunk kell, szívből adni, mert ettől minden a helyére kerül!
Kommentálók kérték