Elhangzott „A TANÍTÓ” szobrának avatásakor Cserépfaluban, 2011. augusztus 14-én.
Tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!
2007 augusztusában néhányan, akik gyerekkorunkban is jó cimborák voltunk, elhatároztuk, hogy „Közös Akarat Klub” néven informális baráti társaságot alakítunk, azért, hogy rendszeresen találkozzunk, amíg „el nem szólít bennünket egy mennyországi behívó”, s közösen tegyünk valamit szeretett szülőfalunk értékeinek gyarapításáért. Az alapítók − megérdemlik, hogy nevük nyilvánosan is elhangozzék −, íme:
Boros István,
Dr. Derda István,
Kósik Attila,
Kósik Bertalan,
Mizser András,
Mizser Imre,
Mizser Lajos,
Dr. Tóth Bertalan,
Dr. Tóth Károly,
Virág Lajos.
Sajnos, a felsoroltak közül ketten (Boros István és dr. Derda István) már soha nem lehetnek velünk, rájuk már csak szeretettel emlékezhetünk összejöveteleinken, s engedjék meg, hogy Klubunk nevében most is fejet hajtsak emlékük előtt…
Mi azóta is rendszeresen találkozunk, örülünk egymásnak, ám a jókedvű együttlétek során azon is folyamatosan gondolkodunk, mi szépet és jót tehetünk ezért a községért, mert ismerjük Tamási Áron szép mondását: „Az ember szíve mélyén örökké odavaló, ahol született” – s mi itt születtünk…
Klubunk nem vállalkozhat az úttest rendbetételére vagy a járdák kijavítására, sem a vizesárkok kitisztítására, ezért más területeken keres tennivalókat.
Nemes törekvéseink egyik látható jele, hogy 2008-ban emléktáblát készíttettünk és avattunk Novák Sándor tiszteletére, aki itt született 1877- ben, itt végezte elemi iskoláit, majd latin–magyar szakos egyetemi diplomát szerezve a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában tanított és lett igazgató. Ő szerezte a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló” kezdetű dal szövegét és zenéjét. – Úgy véljük, megérdemli, hogy neve fennmaradjon körünkben és büszkék legyünk rá, falunk szülöttére. Azt is tervbe vettük, hogy a régi temetőből összegyűjtjük azokat az enyészetnek indult sírköveket, síremlékeket, amelyek szépsége, különlegessége megérdemelné, hogy megmentsük, s ezekből egy „lapidáriumot”, kőtárat állítsunk össze. – Bár voltak jó szándékú támogatóink, be kellett látnunk, hogy egy ilyen próbálkozás meghaladja fizikai lehetőségeinket, ezért le kellett mondanunk róla.
Most viszont azért állunk itt, hogy szobrot avassunk.
A posztamensen, a talapzaton álló mellalak Mizser Lajost ábrázolja, aki szintén itt született 1896-ban. Oklevelét a Sárospataki Tanítóképzőben szerezte, majd munkáját itthon kezdte 1921-ben, először kántor-tanító, majd az iskola államosítása után igazgató-tanító lett. 1981-ben hunyt el. Utolsó útja is ide vezetett, feleségével együtt az itteni temetőben nyugszanak, itt vannak eltemetve. Mizser Tanító Úr az az ember volt, akire méltán nézhettek föl az itteniek. Közülük származott, gyerekkorától ismerték. Éppen ezért lehetett nehéz dolga, hiszen nélkülözte azt az előnyt, amelyet a máshonnan érkezett tanító élvezhetett idejöttekor. Mindannyian ismerjük azt a bibliai mondást is, hogy „Senki sem próféta a saját hazájában”. [A Károli-biblia- fordításban: „Egy próféta sem kedves az Ő hazájában” (Lk. 4,24).] Mi lehetett a titka ennek a nagyszerű embernek? – Azt hiszem, nem titka volt, hanem egy nagy előnye: Ő pontosan ismerte és értette az itteni embereket. Ehhez alapos tudás, mély bölcsesség és egyenes jellem párosult. Az itteni emberek pedig tisztelték a tudást, a hozzájuk hasonló egyenes jellemű embereket pedig őszintén becsülték. Méltó társa volt a drága emlékű Pötyike néni is a végtelen kedvességével és türelmével.
Ezt a szobrot a Közös Akarat Klub az ő emlékére-emlékükre, tiszteletére-tiszteletükre állította.
Hadd hívjam föl figyelmüket néhány szimbolikus elemre! Meg kellett válaszolnunk azt kérdést: hol álljon a szobor. Adva volt a válasz: az általános iskola udvarán vagy az iskola előkertjében, esetleg a művelődési ház előtt. – Végül más megoldás született: a szobor annak az épületnek a közvetlen közelében álljon, amelyben Mizser Tanító Úrék laktak gyermekeikkel, Évával és Lajossal, akik szintén pedagógusok voltak, bár úgy pontosabb, hogy dr. Mizser Lajos ma is a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola nyugdíjas professzora, nem szeretném, ha a múlt idő használata félreérthető lenne…
Azt is megemlítem, hogy a „köztéri” szobrok általában a „köztéren” állnak, nem pedig „magánterületen”, esetünkben az egyház, a templom kertjében. – Ennek is szimbolikus szerepet szántunk. Mizser Tanító Úr és egész családja mélyen hívő és az egyházzal a legszorosabb kapcsolatot ápoló emberek voltak. Legyen elegendő most csupán arra emlékeztetni, hogy Mizser Tanító Úr maga is kántor-tanító volt; apósa, azaz feleségének édesapja, „Pósa Péter 21 évig pásztorolta a nemes cserépfalusi gyülekezetet” – olvasható a Cserépfalu hét és fél évszázada (Cserépfalu, 2008) c. kötet 341. oldalán. Talán mindannyian ismerik azt a mondást, hogy nem azt felejtik el, aki meghalt, hanem az hal meg, akit elfelejtenek. –
Nos, ezek az emberek csak fizikailag távoztak közülünk, szellemük, emlékük máig el, s ezt tiszta emberségükkel érték el.
Az imént úgy fogalmaztam, hogy a szobrot az ő tiszteletére- tiszteletükre állítottuk. – Ez nem nyelvbotlás volt! A mellalak tősgyökeres földinket ábrázolja ugyan, ám rajta keresztül minden „tanítónak”, tanárnak szól. De vajon megérdemlik-e ezt a megkülönböztetett tiszteletet éppen ők, akiket egyesek a „nemzet napszámosainak” neveznek, de ismert az a latin szállóige is, hogy „Quem dii odere, paedagogum facere” (akit az istenek gyűlöltek azt pedagógussá tették)?
Azt hiszem, ha valakik, akkor éppen ők érdemlik-érdemelnék a különleges megbecsülést; azok az emberek, akik kezében a jövő nemzedékek sorsa van! Ő, a tanító, akiről Gárdonyi írta, hogy „… olyan lámpás, amely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát”!
Községünk egyébként is büszke lehet szülötteire! Hadd emlékeztessek arra, hogy csak Klubunk 10 alapítója közül hárman egyetemet végeztek és doktorrá avatták. A közelmúltban pedig azt számoltuk össze, hogy kicsi falunk szülöttei közül egyidejűleg négyen oktattak egyetemen-főiskolán, de csak azokat jegyeztük föl, akik Mezőkövesden érettségiztek.
Jó lenne, ha a büszkeség kifejezését nem kérkedésnek minősítenék, ellenkezőleg: éppen azt kívántam jelezni, hogy az itteni oktatók-tanítók mennyire színvonalas, eredményes munkát végeztek! Mivel Klubunk minden tagja átlépte a hatodik X-et, nevükben csak a mi korunkban tanítókat említhetem, de kizárólag példálózásként, anélkül, hogy bárkit (vagy bárki emlékét) meg akarnám sérteni. Emlékeznek még Berndt Józsefre, Boldizsár Eszterre, Józsa Sándorra, Répászky Zoltánra (ez utóbbiak igazgatták is az iskolát) és másokra? – Akik már nincsenek közöttünk, azokra emlékezzünk hálával, akik viszont itt vannak, képzeletben szorítsuk meg kezüket, köszönjük meg nekik, amit tettek, s kívánjunk még sokáig jó egészséget és boldog életet nekik!
A Közös Akarat Klub a megalakulása óta keresi, mit tehet a szülőföldért. Amit teszünk, azért nem várunk semmiféle köszönetet, semmiféle elismerést, de megemlítem, hogy jóleső érzés, ha valamit elérünk – aki tehát hasonlóan akar érezni, tegyen is valamit! Amikor ez a mostani szobor-ötlet fölmerült, elkezdett fogyni lelkesedésünk, mert hiszen nincs a világon olyan szobrász, aki elé odaállhatnánk elképzeléseinkkel, de egyidejűleg azt is közölve, hogy csak terveink vannak, de millióink nincsenek rá. – Amikor éppen erről panaszkodtam drága unkanővérkémnek, Madarász Ibolyának, rögtön fölcsillant a szeme és „Öcsit” említette. Azonnal a telefonhoz nyúlt, hogy beszéljek vele. Mint kiderült, én már találkoztam „Öcsivel”, azaz Heizelmann Árpád művész úrral, éppen itt Cserépfaluban. Ő a híváskor ugyan nem volt otthon, ám az édesanyja azonnal elsírta magát, amikor meghallotta, milyen ügyben keressük, mert ő meg Mizser Tanító Úréknál volt alkalmazásban „házvezetőként”, s azóta is áldja hajdani „munkáltatóit”. – Talán mondanom sem kell, a művész úr azonnal elvállalta a mellszobor elkészítését, ám úgy, hogy minderre tekintettel nem kért egyetlen fillér munkadíjat sem. –
Kedves Heizelmann Árpád Úr, Ön nagyszerű ember! Köszönjük nagylelkű segítségét!
Mivel a Közös Akarat Klub nem kapott senkitől semmiféle anyagi támogatást, önkéntes adományokat pedig nem kértünk és nem is fogadtunk el senkitől, ezért nincsen pénzünk, amelyből jelentős honoráriumokat vagy jutalmakat adhatnánk. Őszintén hálásak vagyunk azonban támogatóinknak, s kérjük, fogadják el a nagyrabecsülésünk jeléül nekik készített köszönő oklevelünket. Mivel Heizelmann Árpád Úr – sajnos – nem tudott most ide eljönni, helyette Édesanyja veszi át az oklevelet Klubunk elnökétől.
Kedves Asszonyom, kérjük, továbbítsa üzenetünket a Művész Úrnak: jó egészséget kívánunk neki és szeretettel hívjuk, látogasson el hozzánk. Biztosíthatom, hogy Klubunk – de községünk minden polgára is – megkülönböztetett tisztelettel fogadja majd! Elnök Úr, kérem, adja át köszönő oklevelünket!
Nagy József Urat itt mindenki ismeri, jó kedélyéről és futballszeretetéről is tudnak a jelenlévők. Azt talán kevesebben tudják, hogy segítőkészsége előtt is fejet kell hajtanunk. Amikor tervünkkel megkerestük, azonnal igent mondott, azzal, hogy nem csupán a posztamens nyersanyagát, hanem a kidolgozását is vállalja. Ő sem kért pénzt érte. – Kedves Nagy József Úr, Ön kiváló ember! Köszönjük nagylelkű segítségét!
Mivel az elmúlt fél percben sem kaptunk senkitől jelentősebb anyagi támogatást, Önnek is oklevéllel fejezzük ki megbecsülésünket. Kérem, vegye át ezt a Klub elnökétől!
Hasonlóképpen meg kell hajolnunk dr. Martoni Molnár Sándor nagytiszteletű Úr és Kompa József gondnok Úr megértése és segítőkészsége előtt, akik végig rokonszenvvel kísérték a Közös Akarat Klub törekvéseit, s mindig „pro reo”, tehát az „ügy érdekében” cselekedtek. – Uraim, köszönjük jó szándékú hozzáállásukat, s kérem, továbbítsák köszönetünket a presbitériumnak is; biztosítsák tagjait, hogy döntésük nemes célokat szolgált.
Megható és szívet melengető volt az a nemes szándék, amelyet az itteni emberek mutattak a szobor-üggyel kapcsolatban. Anyagi támogatást, személyes közreműködést ajánlottak föl nekünk, megértvén azt, hogy itt a szobor fizikai állításán túl emberségről, a tanítók iránti háláról is szó van; ők tudják, hogy aki a múltját nem becsüli, az a jövőjét sem érdemli… Őszintén kívánom nekik, hogy úgy áldja meg őket az Isten, hogy mindig tudjanak tiszta szívvel adni mások segítésére; ők maguk viszont ne szoruljanak ilyesmire!
Tisztelt Ünneplő Vendégeink!
A Közös Akarat Klub által állított szobrot szeretett szülőfalunk örömére és erkölcsi értékének emelésére is szántuk. Tekintsük ezt az alkotást őszinte tisztelgésnek a korábbi, a jelenlegi és a jövőbeli tanítók, tanárok előtt, akik mindannyiunk jövőjéért dolgoztak/ dolgoznak! Tudják meg, hogy napjainkban is, amikor buta, kártékony ideológiák mérgezik az iskolai légkört, amikor szellemileg és morálisan visszamaradt szülők és tudatlan gyerekeik támadnak rájuk, akkor is vannak, akik becsülik és elismerik munkájukat, s azon vannak, hogy kapják vissza azt a társadalmi presztízst, ami megilleti őket! Illyés Gyula már adott az irodalomnak egy „Ozorai példa” című regényt, amelyben a magyar sereg azzal adott példát, hogy 1848. október 7-én Ozoránál bekerítette és fegyverletételre kényszerítette Jellasics horvát bán 9000 fős hadtestét. – Legyen ez az emlékmű, „A TANÍTÓ” szobra Cserépfalu példája országnak-világnak arra, hogy egy Borsod megyei kis község tisztességes polgárai értékvesztett világunkban is értik és őrzik az igazi értékeket, megbecsülik és tisztelettel emlékeznek azokra, akik az egyik leghasznosabbat, a tudást adták, adják és ezután is adni fogják mindannyiunk hasznára!
Kommentálók kérték